Hangfal elhelyezés. A kétcsatornás sztereó Hifi legfontosabb, nélkülözhetetlen követelménye a kétoldali szimmetria, kicsit tudományosabban fogalmazva a szobának a berendezéssel és a nyílászárókkal együtt rendelkeznie kell egy szimmetriasíkkal. E nélkül a sztereofónia egész egyszerűen nem működik. A tökéletesen szimmetrikus elrendezés általában nem valósítható meg, ellenben egy közel szimmetrikus hangfal elrendezést viszonylag könnyen kialakíthatunk. A hangsugárzókat közismerten a rövidebbik fal mentén célszerű elhelyezni, de ez azért nem egyértelmű. Pontosan a szimmetrikus elrendezés igénye az, amely miatt esetenként felül kell bírálnunk ezt az alapelvet. Egy tetőtér beépítéses szoba például igen gyakran csak a rövidebb falakkal párhuzamos szimmetriasíkkal rendelkezik. Ilyenkor a hangfal párt a hosszanti falak mentén, nagyjából a falak harmadoló pontjaiba célszerű tenni. Kicsivel kritikusabb, ha az egyik hosszanti falon nagy kiterjedésű ablakfelület van. Az üvegfelület, illetve a hozzá tartozó függönyök ilyenkor kisebb aszimmetriát eredményeznek. Ha az oldalfalak hosszúsága közötti eltérés nem jelentős, akkor a hangdobozokat jobb az üvegfelület előtt elhelyezni. Lényeges, hogy a hallgató semmiképp se kerüljön az ablak oldalára, mivel az okozza a legkellemetlenebb visszaverődéseket, és bár az elméleti részben a hanggátlásról nem esett szó, a kívülről beszűrődő utcazaj is az ablakok oldalán a leghangosabb. Örök téma a falaktól való távolság, amellyel általában a basszustartományt igyekszünk hatásosabbá tenni, ez azonban csalóka dolog. A falhoz közel helyezve a hangsugárzót módfelett egyenetlen átvitelhez jutunk, mivel erősen gerjesztjük a terem bizonyos saját hangjait. A végtelenül erős hang természetesen nem jöhet létre, mint ahogy az egy éven át ütemesen doboló légy alatt sem szakad le a híd. A hídnak és a teremnek ugyanis csillapítása van, amely bizonyos erősségű rezgés esetén állandósult állapotot eredményez, magyarán az elnyelt és a betáplált energia idővel kiegyenlítődik. Az elmélet, mely szerint a visszaverő sík a nagy hullámhosszak esetén egységesen háromdecibeles intenzitásnövekedést eredményez, csak szabad térben, jobban mondva: szabad fél-térben érvényes. Aki most kissé hitetlenkedve olvassa a szöveget, annak egy egyszerű, bárki által végezhető kísérletet ajánlok. Hallgassa meg Bach egyik versenyművét a falakhoz közel elhelyezett hangfalakkal! A polifonikus szerkesztésmód miatt ezekben a művekben dallamot gyakran a mélyvonós játssza, erősen próbára téve a rendszer basszusbeli képességeit. Ilyenkor világosan hallatszik, hogy bizonyos magasságú hangok elbődülnek, majd következik a hosszan tartó, síri csend, mikor az égvilágon semmit sem halunk. Nagyjából egy méterre elhúzva a hangfalat ( hangsugárzót ), a basszus szimpatikusabbá válik, a bőgős, halkan ugyan, de mégiscsak lejátssza a szólamát. Az elhelyezés kérdése ettől kezdve elég szövevényes. Könnyű azt mondani, hogy a hangfalakat olyan helyre tegyük, ahol a terem saját hangjait nagyjából azonos mértékben gerjesztik, mivel így viszonylag egyenletes átvitelt kapunk, ezt a feladatot viszont az egyenletrendszer bonyolultsága miatt talán még a legképzettebb matematikusok sem volnának képesek megoldani, legalábbis analitikus módszerrel. Úgy tűnik, az elhelyezést általában a lakberendezés szempontjai döntik el, a hifistáknak marad a kísérletezgetés, a hangfalak tologatása. A kísérletezést azonban ne a filmjelenetek durrogtatásával végezzük, ahol csak egyetlen hangmagasságban kell működnie a rendszernek, válasszunk valamilyen dallamosabb mély tartományú műfajt! Akinek Bach túlságosan meredek, az „egyszerűbb” zenét is használhat erre a célra. No, várjunk, van még, folytassam?

A falak jelenlétéről mindeddig úgy beszéltünk, mintha csupán a mélytartományra volnának hatással. Ez korántsem ilyen egyszerű, mivel a hangsugárzó nem csak mély, hanem közepes, sőt, magas frekvenciákat is sugároz a falra. Ha egy sík fal mellett hangforrást helyezünk el, a fal túloldalán létrejön egy „virtuális tükörforrás”, vagyis nem egy, hanem két hangforrást fogunk hallani. A tükörforrás hangszíne természetesen eltér a valódi hangforrásétól, mivel a hangforrás a fal felé másképpen sugároz, mint a hallgató irányába, leszámítva a tökéletes gömbforrást, ilyen hangfalat azonban csak mérési célra készítenek. A végeredmény tehát egy egyveleg lesz, amelynek hangfal közvetlen hangja csupán az egyik részét képezi. Ha több síkfelület is van, akkor több tükörforrás jön létre, és hogyha mindehhez hozzávesszük, hogy a tükörforrások hangjának egy falról való visszaverődésekor a tükörforrásnak is tükörforrása keletkezik, akkor bizony már mindenki beláthatja, hogy a karosszékben ülve mi sohasem a hangsugárzónkat, hanem a hangsugárzó és a tükörforrások együttesét hallgatjuk. Hát ennyit a hangdobozról, mint kritikus láncszemről! Egy lehetőségünk azért van a közvetlen és a tükörforrás megkülönböztetésére, az idő. A tükörforrásokból ugyanis minden esetben később érkezik a hang a hallgatóhoz, és mivel a hallásunk rendelkezik bizonyos fokú intelligenciával, a korábban érkező hangimpulzusokat meg tudja különböztetni a többitől, így képes beazonosítani a valódi forrást. Tükörforrás ide vagy oda, a macskanyávogást tehát egészen extrém körülményektől eltekintve sosem tévesztjük össze az oroszlánbőgéssel, ha erre nem lennénk képesek, akkor már régen az evolúció süllyesztőjébe kerültünk volna, és e sorok megírására és elolvasására sem lenne lehetőség. Amennyiben azonban a valódi és a tükörforrás túlságosan közel van egymáshoz, az időeltérés nem elég nagy, így azokat egy hangforrásként fogjuk érzékelni. Hangfalakat tehát, basszus ide vagy oda, érdemes távol tartani a falaktól, legalábbis akkor, ha valóban az ő hangjukat szeretnénk hallgatni. A másik lehetőség a hangsugárzókhoz közeli falfelületek csillapítása vagy egyenetlen kiképzése, illetve a kettő kombinációja, de ezt már csak a következő fejezetben tudjuk kifejteni.

Hangfalak

983 Products